Gyere vissza!

(igaz történet)

Nagyon sötét volt. Fogalmam sem volt róla hogy mi történt, de hallottam ahogy nagyot lélegeztem a poros levegőből.

            Tudtam hogy ébren vagyok, de a hangok csak dübörgő zajokká váltak, és semmit sem értettem tisztán. Valószínűleg sokkos állapotba kerültem, mert csak halovány töredékképekre emlékszem abból a pár percből amíg a betonon kiterülve feküdtem. Akkor nyitottam ki a szemem, amikor a hangok kezdtek végre kitisztulni. Minden egy teljes, elmosódott foltnak nézett ki. Megmozdítottam a fejem, gondolván hogy semmi bajom és mindjárt talpra ugrok, leporolom magam és már megyek is tovább. De olyan fejgörcs hasított belém hogy felordítottam a fájdalomtól. Olyan villámgyorsan terjedt szét az egész testemen, minden porcikámon, mintha szétszakadtam volna. Ekkor már apu, karjában velem rohant felfelé a pince lépcsőn. Hamar kifáradtam az ordibálástól, és olyan fáradtnak éreztem magam mint aki már három napja nem aludt. Engedtem a csábításnak, és megint elsötétült előttem minden.

Arra ébredtem hogy fázok. Ahogy kinyitottam a szemem, láttam hogy az eget eltakarják a szürke felhők, és a köd szinte mindent beborít, akár a takaró a megágyazott ágyon. Emlékszem. Eszembe jutott mi történt. Téli nap volt, és a testvéremmel, Katával kiakartunk menni az udvarra hóembert építeni. Ő már a pincében felvette csizmáját és kabátját majd már szaladt ki, amikor én még csak akkor értem oda az ajtóhoz, ezért siettem. Igen. És ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, a huzat hozzám vágta azt, és én lezuhantam a lépcsőn, majd fejjel lefelé a betonra. De akkor most mit kerestem a szabadban?! Minden fájdalmamat elfeledve felpattantam a nedves, térdig érő fűről, és körbe néztem. Nem tudtam hogy hol vagyok, ahogy azt sem tudtam megállapítani hogy álmodok-e egyáltalán. Sehol sem volt egy lélek sem. A vizes fűtől a nadrágom gyorsan átnedvesedett, de ez akkor nem érdekelt különösebben. Fázott a lábam, mire én lepillantottam rá. Mezítláb voltam. Körbe fordultam hogy jobban szemügyre vegyem hova csöppentem, de a messzi távolban csak egy hatalmas fát pillantottam meg. Körülötte semmi.

-         Ha ez egy álom akkor felakarok ébredni! – Fakadtam ki magamból, hallottam ahogy a hangom visszhangzik, de válasz sehonnan sem érkezett.

Vissza akartam jutni a családomhoz, akik bizonyára aggódnak értem. Kétségbe esésemben elindultam a fa felé, a szél feltámadt és én összerezzentem. Minden porcikámat átjárta, karjaimat összekulcsoltam és próbáltam minél jobban összehúzni magam, miközben éreztem a talpamon a vizes homokot. Én csak mentem előre, de a fa valahogy egy méterrel sem került hozzám közelebb. Egyre jobban remegtem, a bőröm majdnem mindenütt halványkékké vált. És aztán, hirtelen éreztem valamit. A csupasz talpam alatt, mintha dobbant volna a föld. Először azt hittem csak képzelődök. De megint éreztem, és egyre gyorsabban. Félelmemben körbe fordultam, gyorsan kapkodtam a levegőt és egy pillanatra még azt is elfelejtettem hogy fázok.

És akkor megpillantottam őt a fánál. Tudom hogy ez úgy hangzik mint a mesékben, és bár tisztában voltam addigra már azzal hogy álmodom, mégis valóságnak hittem. Elindult felém, miközben én csak álltam, és megdermedtem, de akkor már nem a félelemtől. Ahogy lépett, megpillantottam ahogy minden csodálatos izma és porcikája megfeszül. Elképesztően gyönyörű, ívelt nyaka volt, feje széles, de mégsem túl nagy. Füleit felém fordítva jött hozzám egyre közelebb, és rám szegezte nagy, gesztenyebarna szemeit.

Azokat a csodálatos szemeket. Már nem akartam felébredni. Oda ért, egészen közel én hozzám, de nem egyszerűen csak rám nézett. Átjárt valami forró, idegen érzés, mintha belém nyúltak volna. És akkor megdobbant a szívem. Először mióta azon a helyen voltam. Olyan erősen lüktetett, mintha ezelőtt megállt volna, és most igyekezett ismét élni és életben tartani. Minden vágyam az volt hogy megérinthessem őt, így lassan kinyújtottam a kezem, és elértem forró, puha orrát, és ő beletemette azt a tenyerembe. Az érzés ismét elfogott, és halk hangot hallottam a fejemben:

-         Gyere vissza! – Suttogta. Először nem értettem, de tudtam hogy engem hív. Aztán lehunytam a szemem, és hagytam hogy a kettőnk szíve együtt dobogjon.

Felébredtem. Anya és Apa az ágyam mellett ültek. Apa idegesen felpattant a székről, kinézett az ablakon, majd megint vissza ült.

-         Hol van már egy orvos vagy egy nővér? – Kérdezte magától remegő hangon.

Ahogy levegőt vettem, megint éreztem a görcs enyhe maradványait, és a fáradságot. Alig bírtam megmozdulni, de végül sikerült megszólalnom:

-         Itt vagyok. – Nyögtem ki halkan és fájdalmasan, hallottam ahogy anyuék kissé megkönnyebbülten hozzám beszélnek és éreztem ahogy megfogják a kezem.

Idővel úgy gondoltam, hogy az ők együttes szeretete küldte őt, hogy visszataláljak hozzájuk. Miután megműtöttek, bár iszonyatos napokat és éjszakákat éltem végig, tudtam hogy rendbe jövök. Akkor a korházban, még lábadozásom alatt elhatároztam, hogyha megveszem majd egyszer életem első lovát, csakis őt fogom keresni.

Azóta nyolc év telt el. Koponyatörésemből mára már teljesen felgyógyultam, majd megjelent az életemben Dakota. Kicsi volt, alig 142 – 143 centi lehetett, vékony és nagyon fiatal. Elsőre nem akartam elhozni, de Kata és Apu unszolására csak szemügyre vettem én is. Végignéztem rossz patáit, az átlagosnál hosszabb csüdjét, a nagy, beforrt sebet a bal combján, vékonyka izmait is végigtapogattam. Csak ezután tértem át a homlokához. És ahogy belenéztem a szemébe, megtorpantam. A szívem akkorát dobbant hogy odakaptam hirtelen. Megint elöntött az a forró, kellemes érzés, mint amikor ő nézett rám így. Ugyanezekkel a szemekkel. Majdnem sírva fakadtam.

-         Hát ismét rám találtál. – Mondtam magamban, mert tudtam hogy úgy is hallja a gondolataimat. Így hát Dakota lett életem első lova.

Nem sokkal később, az a falu szerepelt a tévében amelyikben mi is lakunk. Egy házat mutatott a kamera majd egy lépcsőt, miközben elmondták hogy lezuhant a pincébe egy 20 éves lány, és koponyatörést szenvedett.

      Nem tudták megmenteni, én úgy hiszem, hogy végül csak elérte a fát.